Hétszer tíz év. Még hátra van 30 év a százig. Talán meglesz, de inkább nem. Igaz két nagynéném is 100 fölött zárta, de ők egészséges, falusi életet éltek. Saját tehéntejen, házi csirkén és tojáson, kerti zöldségen, nehéz fizikai munkával.

Én már értelmiségi gyerekként, mínusz pontokkal a felvételin, városi, gebe és ügyetlenke voltam, vékony csontú, az ötvenes évek házépítési rohama miatt, az iskolaorvos szerint alultáplált, kitűnő tanuló, igaz, az édesapám volt az igazgató, édesanyám a tornatanár. Milyen lehettem volna?

A Kádár-kocka házunk mellett eleinte még kinti WC volt, ahol a meleg nyári estéken, a hideg téli ködben apám ügyelte, hogy végzem a dolgom, amit azóta is össze-vissza teszek. Szerettem vele ott üldögélni, mert akkor csak mi voltunk ketten. Ő kint az ajtó előtt, én bent a téglából, gonddal megépített budiban. Itt lehetett jókat beszélgetni, mert egyikünk sem mehetett el. Nem volt miért és hová.

Később ezek a beszélgetések a kerti séta alatt zajlottak. A kaputól a házig. Hátratett kézzel, lassan, megfontoltan. Piros az ég alja, szél lesz holnap. Alacsonyan csaponganak a fecskék, eső lesz. Bejöttek a házak közelébe a varjak, hó fog esni. A vita mindig kemény volt. Ha balra ingottam el, akkor jobbra húzott, ha jobbra tértem el, akkor balra. Forradalmi hangulatomban csitított, a rendszer mellett érvelésemet finoman korrigálta a valóság irányába.

Ő nem lehetett hetvenéves, mert 67 évesen meghalt. Mint az édesanyja. Mindig attól rettegett, hogy ő is akkor fog meghalni, amikor a nagymama. Utolsó napjaiban úgy etettem remegő kézzel, mint egy beteg kismadarat, lassan és csak kicsit nyitotta a száját, és halálfélelem volt a szemében.

Pedig nem volt félős. Megjárta az orosz frontot, sebesülten hozták haza, majd gyógyulása után visszavezényelték. Az osztrák határon adták meg magukat az oroszoknak, hogy aztán Budapesten hidat építsen, és elvonatozzon „malinkij robot”-ra a testvéri Szovjetunióba.

Nem gondoltam, hogy néhány év múlva édesanyámat is etetnem kell, akit még meg is kellett fürdetnem, miközben fiatalembernek hívott, mert nem ismert meg. A gondnokság alá helyezés alkalmával, amikor a pszichológus azt kérdezte, hány gyerek van, azt mondta, hogy kettő. A Béla meg a Gyuri. Pedig én voltam az egyetlen gyereke és Zsolt. Otthon naponta többször elkérte a személyi igazolványomat, néha hozzá az útlevelem is a biztonság kedvéért, mert nem értette, mit keresek a lakásában.

Vajon én is így zárom? Félrebeszélve, időben és térben elveszve, a szeretteimet meg sem ismerve, vagy megkönyörül rajtam a sors, és vagy időben halok meg, vagy a 100 éves nagynéni tiszta elméjét örököltem, és amíg élek, a tudatomnál leszek. Mindegy egyébként, mert nyilván nem lesz betegségtudatom, teher csak a gyerekeimnek leszek.

Igaz, nekem édesanyám, akit otthon etettem, itattam, fürdettem, a legképtelenebb esetekben sem volt terhemre. Egyszerűen nem tudott semmivel sem felidegesíteni. Ha vacsora után megkérdezte, hogy mikor lesz végre vacsora, szó nélkül újra megterítettem, kiraktam a felvágottakat, a lekvárt, a mézet, amit csak megpiszkált, és azt mondta, na most már jóllaktam.

Végül csak intézetbe kellett adni, mert már senki nem vállalta a felügyeletét, amíg a munkában voltam. Teljesen mindegy volt már számára, hogy hol van, de amikor meghallottam, hogy a személyzetnek sikerült leszoktatni a dohányzásról, tudtam, hogy itt a vég. Alig néhány napra rá jött a telefon, hogy nincs többé édesanyám, hogy árva, teljesen felnőtt lettem.

Amikor az éveimet számlálom, rájuk gondolok. Mit kaptam tőlük, és mit adtam vissza nekik. A mérleg elkeserítő. Mindent megkaptam a szüleimtől, és ők alig kaptak tőlem valamit. Talán ezért maradtak máig velem. Minden héten legalább egyszer vagy kétszer álmodok velük. Vitázunk, veszekszünk is néha, korholnak, csak ritkán dicsérnek, és én tartok az ítéletüktől. Mit fog mondani az apám, ha……

Sírjuk előtt állva nem tudok rájuk gondolni. Ők nincsenek a hideg kőlap alatt, mélyen a földbe ásva, mert itt vannak a lelkemben. Amíg élek, ők is élnek. Ha másért nem, ezért szeretnék – amíg lehet – velük álmodni. x

Zsebesi Zsolt

Hírdetés

Hetven” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedves Zsolt! Isten éltesse! Egyidősek vagyunk, jövőre leszek hetven. Eltemettem én is a szüleimet. Látom őket, és magamat, erényeinkkel és hibáinkkal együtt.Ahogyan idősödöm, sok dolog más megvilágításba került. Úgy érzem, sikerült megbocsátanom nekik.Magamnak még nem teljesen, de tudom, utolsó éveikben, felnőttként, mindent megtettem, ami tőlem telt – akkoriban. Biztos vagyok benne, Zsolt is. 🥰 Lehet, ma többre lennék/vagyok képes, de ez így van rendjén. Gyermekem nincs, így a megéléseimet, tapasztalataimat barátaimmal tudom megosztani. Kívánok egészséges, megelégedett, derűs éveket tisztelettel és szeretettel
    Az iPhone-omról küldve

    Kedvelés

  2. Jaj, az alárírás és a fotó eltűnt….
    Klára
    Az iPhone-omról küldve

    nov. 2. dátummal, 7:12 időpontban Klára Frankl cimetke53@gmail.com írta: > > Kedves Zsolt! > Isten éltesse! > Egyidősek vagyunk, jövőre leszek hetven. > Eltemettem én is a szüleimet. > Látom őket, és magamat, erényeinkkel és hibáinkkal együtt.Ahogyan idősödöm, sok dolog más megvilágításba került. > Úgy érzem, sikerült megbocsátanom nekik.Magamnak még nem teljesen, de tudom, utolsó éveikben, felnőttként, mindent megtettem, ami tőlem telt – akkoriban. Biztos vagyok benne, Zsolt is. 🥰 > Lehet, ma többre lennék/vagyok képes, de ez így van rendjén. > Gyermekem nincs, így a megéléseimet, tapasztalataimat barátaimmal tudom megosztani. > Kívánok egészséges, megelégedett, derűs éveket > tisztelettel és szeretettel > > > Az iPhone-omról küldve >

    Kedvelés

  3. Jaj, az alárírás és a fotó eltűnt….
    Klára
    Az iPhone-omról küldve

    nov. 2. dátummal, 7:12 időpontban Klára Frankl cimetke53@gmail.com írta: > Kedves Zsolt! > Isten éltesse! > Egyidősek vagyunk, jövőre leszek hetven. > Eltemettem én is a szüleimet. > Látom őket, és magamat, erényeinkkel és hibáinkkal együtt.Ahogyan idősödöm, sok dolog más megvilágításba került. > Úgy érzem, sikerült megbocsátanom nekik.Magamnak még nem teljesen, de tudom, utolsó éveikben, felnőttként, mindent megtettem, ami tőlem telt – akkoriban. Biztos vagyok benne, Zsolt is. 🥰 > Lehet, ma többre lennék/vagyok képes, de ez így van rendjén. > Gyermekem nincs, így a megéléseimet, tapasztalataimat barátaimmal tudom megosztani. > Kívánok egészséges, megelégedett, derűs éveket > tisztelettel és szeretettel > > > Az iPhone-omról küldve >

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s